Vajon Te vagy életed főszereplője, vagy folyton rohansz valami után. Egy feladat, egy elvárás, egy kötelező tevékenység után. Vajon elgondolkodsz néha azon, hogy milyen gyorsan elmúlik minden? Néha az idő, mint selymes homok folyik ki a kezeim közül. Azt hiszem, hogy tudatosan élem az életemet és néhány világosabb pillanatban rá kell, hogy jöjjek, hogy ez nem a tudatos élet, csak annak a kezdeménye és csak bízni tudok abban, hogy az út, amin járok jó helyre vezet. Már nem kergetek álmokat és nem félek a csalódástól – egészen pontosan a pofára eséstől – és biztos vagyok abban, hogy nem csak az a jó cél, ahova az utamat terveztem, hanem az is felemelő lehet, ha egy nem tervezett jó helyre érkezem.

Amióta felnőttem nagyon sok kanyarban találtam magam és ezek a kanyarok megtanítottak arra, hogy ne akarjam mindenáron visszaterekerni a kormányt, mert a térkép szerint arra kell menni, hanem igenis vegyem tudomásul, hogy nem mindig én irányítok, de attól még jó helyre érkezem. Azt hiszem most jutottam el oda, hogy úgy igazán élvezem az utazást. Tudjátok, amikor olyan érzésed van, mintha egy könnyű pehely lennél, felkap a szél és szellő szárnyon oda sodor, ahova akar. Nem tudsz ellenkezni, hiszen csak egy pehely vagy. Nem tudsz kapálózni, mert nincs mivel, de a szellő simogat, megölel és megtanulsz bízni benne. Valahogy így vagyok most én is az életemmel. Megtanultam bízni…

Ez nekem nagyon nagy dolog, mert hogy őszinte legyek sosem bíztam magamban igazán, a hülye maximalista egom nagyon sokszor elhitette velem, hogy nem vagyok elég jó semmire. A válásomkor elhittem, hogy én egy olyan teremtmény vagyok, akit igazán nem is lehet szeretni. Amikor kizártak egy tánccsoportból egy árva szó nélkül azt hittem, hogy én sosem lehetek elég jó táncos. Amikor kisebbek voltak a lányok és néha a fejem fölé hatalmasodott a kupleráj, a hiszti vagy a saját türelmetlenségem, akkor elhittem, hogy sosem leszek elég jó anya. Amikor úgy beszéltem a szüleimmel, hogy szívemben tudtam, hogy az nem helyes, akkor elhittem, hogy nem leszek sosem elég jó gyerek nekik.  Amikor nem egy barátom elvárásainak megfelelően csináltam a dolgokat elhittem, hogy nem lehetek elég jó barát.

Annyira szeretném ezt elmondani valakinek, akinek soha többé nem hallhatom a hangját. Annyira szeretném, hogy tudja mennyi mindent tanultam meg abból, ahogy ő állt az élet dolgaihoz anélkül, hogy ontotta volna magából a könyvekben olvasott filozófiai okosságokat és idézgette volna másoknak a szavait. Vajon tudja, hogy mi mindent kaptam tőle, és vajon én elég hálás voltam-e mindezért amíg élt? A homok pedig azóta is folyik a kezeim közül szüntelenül.

Lassacskán figyelembe veszem, hogy merre fújja a szemeket a szél, az eddigi széljárás tapasztalatai alapján és nagyon remélem, hogy amit megtanultam azt majd használom is. Remélem mostantól már nem csak azt tudom, hogy hogyan bízzak magamban, hanem így is teszek. Talán olyan főszereplője leszek ennek a filmnek, aki mindig mosolyogva jár. Fogalmam sincs meddig tart az út és hova, de az biztos, hogy valahova megérkezem majd és az jó lesz, hiszen olyanok vesznek körül, akik ugyanúgy bíznak bennem, mint én bennük.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s