“Én vagyok a tanár”

Lehet-e valaki egy másik kontinensről még mindig a tanár? Egyáltalán kell-e a tanári “tekintély” és mi van akkor, hogyha az idő haladtával a tanítványok nem csak a táncórákon vannak jelen az életünkben, hanem látják a hétköznapi ügyes-bajos dolgainkat? Nagyon keskeny az a határvonal, amit ilyenkor meg lehet húzni és az is kérdéses, hogy egyáltalán kell-e ilyen elhatárolás! 

Emlékszem, amikor 10 évvel ezelőtt Párizsban voltam egy Amar Gamal workshopon, és felléptünk vele egy esten, akkor annak ellenére, hogy mérhetetlenül kedves volt és fantasztikusan tanított, érezni lehetett valami titokzatosságot, ami körül lengte. Ez a titokzatosság egyszerre volt lenyűgöző, ámulatba ejtő, ugyanakkor a távolságtartás érzetét is keltette bennünk tanítványokban.

Tanárként természetesen én sem vittem be az órákra a magánéletemet, és mivel amúgy sem vagyok nagy dumás személyiség, ezért az öltöző sem arról szólt, hogy milyen problémákkal küzdök éppen. Pedig akár még lehetett volna, mert nálunk sajátos volt a helyzet, a tanítványaimmal közös előéletünk volt, hiszen velük együtt én is egy voltam a tanítványok sorában, amikor megismerkedtünk. Akkoriban többször mentünk el táborozni, vagy bármilyen közös programra és egyre közelebb kerültünk egymáshoz, aztán felbomlott a csoport. Később Ők kerestek meg, hogy tanítsam őket és ez egy érdekes, új helyzetet teremtett, annak ellenére, hogy az óra utáni beülések megmaradtak.

Hárman az utolsó vizsga után

Én lettem a tanár…talán nem csak azért, mert ők választottak, és talán nem is azért mert őrmester alkat vagyok, de ők mindent úgy csináltak, ahogy “a tanár” mondta. Megkérdőjelezhetetlen lojalitással vártak rám egy évig és gyakoroltak az előre kidolgozott terv szerint, amikor az USA-ba mentem 2013-ban és fénysebességgel fejlődtek miután hazaköltöztem, mert rendszeresen jártak akkor már hozzám órára.  A barátságunk szorosabb lett, mint korábban és a szorgalmuk olyan volt, mintha egy “idegen” tanárhoz járnának. Csatlakozott hozzánk Domán Karolina is, akit én egyáltalán nem ismertem azelőtt, most pedig éppen itt táborozik a kanapén nálunk, hogy felfedezze Chicagot.

Az “én vagyok a tanár” szállóigénk később, egy fellépésre menet született, amikor Prágába utaztunk. Valaki a csapatból elmesélte, hogy egyik vezetőjük szerette a pozícióját lebegtetve közös meetingeken hangoztatni, azt hogy “én vagyok a…..”. Természetesen ezek után a lányok arra jutottak, hogy minden órán mondjam el, hogy “én vagyok a tanár”.

Ahol én vagyok a tanár, ott szabályok is vannak akkor is, ha egyébként együtt megyünk koncertre hétvégén:

1. Ne késs az óráról!
2. Az órán ne beszélgess.
3. Az órán ne taníts párhuzamosan a tanárral, még a legjobb szándékkal sem, mert lehet, hogy segíteni akarsz a melletted állónak, de véletlen hülyeséget mondasz neki.
4. Ha kérdésed van órán, úgy kérdezz, hogy mindenki hallja, hátha segíthetünk a többieknek is a válsszal.
5. Tánc közben NEM beszélünk.

Ahol én vagyok a tanár, ott “guideline” van a fellépő csoportnak, csak és kizárólag a tagok érdekében és aki bekerül a fellépő csoportba, az megkapja az irányelveket, amiben leírtam sok hasznos és néhány a közösség, mint csoport működésére, fellépésekre irányuló gondolatot segítségképp.

Online óra (Madrid-Budapest-Chicago)

Ez így szépen ment is, amíg otthon voltam, de fenntartani egy csoport motivációját és valamilyen szinten tartani a tudásukat nagyon nehéz egy másik kontinensről. Hosszú távon pedig nem működik. Így aztán a motiváció alább hagy a lojalitás ellenére és ahogy láttam picit a tudás is kopott.

De visszatérve az elejére azt gondolom, hogy attól, hogy nem hajtok a titokzatos és tiszteletre méltó tanár képre, aki a tökéletes mindent tudó valaki, még nem jelenti azt, hogy ne lennék olyan tanár, akinek elsődleges, hogy minden tanítványról tudja, hogy mik az erősségei és mi az, amiben segítenie kellene a fejlődést. Azt sem jelenti, hogy olyan lennék, aki nem ismeri a tanítványok korlátait és a tánccal kapcsolatos céljait és ne mondaná meg őszintén, hogy kinek min kell a legtöbbet dolgoznia, vagy hogyan motiválja őket és a Lányok tudják, hogy magammal szigorúbb vagyok, mint velük. Rengeteget tanultam tőlük, miközben őket tanítottam és ezért nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki eljött hozzám, és hiszem, hogy amikor valaki tanít, akkor mindig egyel többen tanulnak, mint ahány hallgató van.

Nem akarok mindenáron tanár lenni meg újabb és újabb tanfolyamokat indítani, mert az elmúlt években (a külföldi tartózkodás miatt) sok érdeklődőt küldtem el másik tanárhoz és csak akkor indítok újabb csoportot, ha igény lesz rá és lesz olyan, aki engem választ tanárának. A Tawoos Tribal valamilyen formában megmarad, illevte néhány fúziós tanár megkeresett, hogy tőlem szeretne ATS®-t tanulni, ami számomra nagy megtiszteltetés, úgyhogy nekik indítok egy VIP csoportot, hogyha akkor is szeretnék még, amikor otthon leszek.

Akkor majd nekik is elmondom óra elején, hogy “én vagyok a tanár”.